|
Nemzeti kultúra és
strukturális antiszemitizmus mint kulturális beállítódás
Magyarországon
(megjelent: Egyenlítő,
Társadalomkritikai és kulturális folyóirat, IV.
évfolyam, 2006/ 1, 2-5.)
Az antiszemitizmus
Magyarországon a kulturális beállítódás egy formája, ami
(miként a modern antiszemitizmus általában) csak akkor
érthetö meg, ha a jelenséget nem szó szerint, a
zsidókkal szembeni gyülöletként, hanem szélesebb,
antropológiai értelemben mutatjuk be, mint “kulturális
kódot” vagy “világnézetet”. Ez azonban nemcsak
elnevezés, hanem tartalombeli megkülönböztetés kérdése.
A felvilágosodás folyamán bekövetkezett
szekularizációval azok a negatív sztereotípiták, melyek
egy bizonyos, látszólag azonosítható vallási közösségre
irányultak, függetlenedtek ettöl a csoporttól, és immár
olyan emberekre is alkalmazzák öket, akiknek semmi közük
nincs a zsidó valláshoz. Magyarországon az
antiszemitizmus szintén nem kirárólag a zsidók, vagy a
feltételezett zsidók ellen irányul, hanem mindazok
ellen, akik elutasítják az “otthon” és a “véráztatta
anyaföld” mítoszát (Blut- und Bodenmythos), s a
kozmopolitizmust, az urbanizmust és az értelmiségi létet
jelképezik. Így ezek az elképzelt struktúrák olyan
emberek ellen irányíthatók, akiket az “alapvetö normákon
kívül állónak” tételeznek, következésképpen olyan
emberek ellen is, akik “idegennek” számítanak, vagyis
például romák és homoszexuálisok ellen.
A berlini fal leomlása
után az új posztkommunista jobboldal – amely 1990 és
1994 között az első demokratikusan választott kormányt
adta – kezdettől megpróbált a rezsimváltás során elért
politikai függetlenséggel együttjáró új nemzeti
identitást létrehozni. E nemzeti identitás alapja
azonban egy olyan elképzelés volt, amely az emberekröl
nem “démoszként”, azaz a “szabad és egyenlő emberek
társadalmaként” gondolkodott, hanem “etnoszként”, azaz
származásra és kapcsolatra alapozott társadalomként. Ez
a késöbbiekben a kultúra etnikai értelmezéséhez
vezetett. Kiindulópontja a “magyarságra”
természetszerüleg jellemzö szerves karakter, amelyböl a
magyar nemzeti kulturális elképzeléseknek származniuk
kellene. Ez lenne a kultúra irányadó felfogása a második
nemzeti konzervatív kormány ideje (1998-2002) alatt is,
amellyel szemben a nemzetközi kultúra megmérettethetö,
és minden visszautasítható, ami idegen a nemzeti kultúra
számára. Ez az elképzelés kéz a kézben járt a kulturális
homogenitás iránti vággyal, ami katasztrofális, hiszen e
kettö együtt azt eredményezi, hogy “idegenség” minden
típusát zavarként és fenyegetésként fogják fel. E
felfogás továbbá a fenyegetettségérzet kezelésének
érdekében saját nagyszerüségét hangsúlyozza és saját
etnikai értelemben vett népét hössé magasztosítja. Olyan
közhelyek vagy mítoszok, egy kétségbe vonható történelem
a kiindulópont, amelyre valamely nép kultúrájának
állítólagos ezeréves homogenitása alapozható, illetve
amellyel saját nagyszerüsége és más népekkel szembeni
felsöbbrendüsége hangsúlyozható. A heroizálás egy
további, isteni legitimációt is eredményez – nem ritkán
az egyház segítségével. Az eredetileg romantikus ideálok
így egyre mélyebben és drasztikusabban a kultúra “völkisch”-nacionalista
felfogásaként ivódnak be a társadalom gondolkodásódjába.
Így jött létre az a
kulturális etnocentrizmus, amely – elöször és
szükségszerüen – “saját csoportok” és “külcsoportok” (ingroups
and outgroups) megalkotásához vezetett, azaz a
kulturálisan és etnikailag homogénnek feltételezett
társadalommal szembeni ellenségképek megalkotásához.
Másodszor: a magyar etnocentrizmus automatikusan
vezetett a Nagymagyarország mítoszhoz, mivel a
“magyarság” részeként a határon túli kisebbségek szintén
a “saját csoporthoz” tartoznak, akiket kulturálisan
integrálni kell. Harmadrészt a (kulturális)
etnocentrizmus – miközben ugyanakkor “külcsoportokat is
létrehozott a meglévö határokon belül –
antiszemitizmushoz vezetett. Ahogy azonban azt korábban
említettem, az antiszemitizmus különös jellemvonása,
hogy nem elégszik meg kizárólag a zsidók elleni
gyülölettel, hanem az identitás/ antiidentitás
problémájává válik, vagyis nem csak zsidók vagy
feltételezett zsidók ellen irányul, hanem mindenki
ellen, aki elutasítja az “otthon” és a “véráztatta
anyaföld” mítoszát. A magyar strukturális
antiszemitizmusnak mint kulturális beállítódásnak
mellesleg nem számít, hogy valaki zsidó identitású-e
vagy sem. A “zsidó” jelentést kódoló szavak általánosan
használatosak azon egész értelmiség rágalmazására, amely
szimpatizál a baloldali pártspektrummal, jóllehet maga
nem zsidóként ismert.
A “nemzeti” és
“keresztény” növekvö hangsúlya antiszemtizmust gerjeszt,
mivel ezek a fogalmak hagyományosan a “zsidó” tagadasát
jelentik a magyar völkisch-konzervatív gondolkodásban.
Ebböl következöen mindent, ami nem számít “igazi
magyarnak”, kiselejteznek a politikai jobboldalon mint
gonoszt, mint kozmopolitát – vagyis végsö értelemben
mint “zsidót”.
Az úgynevezett
“fordított asszimiláció” (reversed assimilation)
fogalma szerint a magyarság idöközben kisebbséggé vált
saját anyaföldjén, mégpedig azért, mert sikeres volt a
“zsidó liberálisok” kisérlete, hogy a magyar nemzetet
saját stílusukra és gondolkodásmódjukra formálják át.
Ma két párhuzamos
társadalom létezik és folytat keserves, idönként
eröteljes összecsapásokba torkolló küzdelmet egymás
ellen az országban. Mindkét oldalon a félelem játsza a
fö szerepet. Mindkét oldal kizárásról beszél, azzal a
különbséggel, hogy a völkisch-nacionalisták – a
megfordított asszimiláció dogmájának megfelelöen – azt
értik ezen, hogy a “zsidó liberálisok” saját hazáján
belül zárták ki a magyarságot.
Sok kulturális esemény
szemlélteti “hazafias eszméivel” ezt a kizárást. E
“hazafias kulturális eszmék” mögött azonban a
magyarságért való “aggodalom” egy formája rejtözik. A
közéleti szemléletü völkisch-nacionalista kulturális
hálózat az elmúlt három év alatt tömegmozgalommá az “egy
a tábor egy a zászló” jelszó alatt. Miután a nemzeti
konzervatív koalíció alulmaradt a 2002. áprilisi
parlamenti választásokon, “vezérük”, Orbán Viktor
nyomban parlamenten kívüli ellenzéki mozgalmat
alapított: kis polgári körökböl álló “polgári
szövetséget”. A polgári körök saját központi irodájukon
keresztül váltak “hivatalos intézménnyé”, saját
honlappal és levelezölistával rendelkeznek, s
rendszeresen demostraciókat szerveznek a baloldal
“kultúrát homogenizáló” tevékenysége ellen. E közéleti
szemléletü kulturális hálózat szlogenje: “Hajrá
Magyarország! Hajrá Magyarok!”. Más ún. "magyarság-szevezetekkel”
összhangban az a céljuk, hogy “megmentsék a
magyarságot”. Elöször is kulturális értelemben, mivel
sokak szemében sz ország kulturális jellemzöi
felolvadhatnak a kulturális “egyformaság kotyvalékában”
az EU-integráció után. Másodszor a megmentést az “igazi
magyarság” védelmeként értelmezik, amely “igazi
keresztényként” is elhatárolja magát a saját hazáján
belüli “nép-ellenségektöl”. Ezek az ellenségek azonban
az egész politikai baloldalt felölelik Magyarországon.
Egy példa: az elveszített választások után Orbán azt
állította, hogy “a haza nem lehet ellenzékben”, és ez az
“ideiglenesen körülöttünk állomásozó állapot” hamarosan
el fog múlni. A létezö szocializmus idején hatalomban
levök szótárának ez az átfogalmazása – akik negyven éven
át “ideiglenesen állomásozó szovjet csapatokról”
beszéltek – mindenekelött töretlen és egyenes vonalú
folytonosságot sugall a sztálinista diktatúra és a
jelenlegi szocialista-liberális kormány (a “posztkomunisták”,
ahogy hivatkoznak rájuk) között; másodsorban pedig az
ország “külföldiek” általi megszállására utal. Ennek
megfelelöen a szocialisták és a liberálisok (mint
kormányzó koalíció 1994-1998 között és jelenleg 2002
óta) alkotják azt az idegen hatalmat, amelytöl a
nemzetet meg kell szabadítani.
Úgy tünik, hogy a
jelenlegi szocialista-liberális kormány tehetetlen azzal
az erövel szemben, amellyel a kulturális
völkisch-nacionalista mozgalom elöretör, és képtelen
fellépni annak háborús hisztériája ellen. A légkör
annyira robbanásig feszült az országban, hogy még a
politikai elemzök is azon tünödnek, miként lehetséges,
hogy a konfliktus eddig nem csúcsosodott ki jelentös
összetüzésekben.
A Párizsban élö
történész, Fejtö Ferenc úgy gondolja, hogy
“Magyarországon egy olyan polgárháború van, ami
szerencsére eddig még nem fajult véressé, nem dördültek
el fegyverek. Kívülröl nézve az ország nyugodtnak és
stabilnak látszik, de aki ismeri a helyzetet, az látja,
hogy mennyire robbanásveszélyes”. Fejtö a Magyarországon
jobboldalnak nevezett együttállást hibáztatja, amely
azonban folyamatos radikalizálódása miatt nem
hasonlítható a nyugat-európai értelemben vett politikai
jobboldalhoz.
A nemzeti konzervatív
oldal következetesen kommunikált víziójával szemben az
országnak konzekvensen képviselt “ellenlátomásra” van
szüksége, amely csakis a demokráciára irányulhat. A
jelenlegi szocialista-liberális kormányzó koalíciónak
azonban nincs alternatív elképzelése és úgy tünik,
egyelöre nem mer szembeszállni a kultúra etnikai
felfogásának alapvetö gonoszával, ami kulturális
nacionalizmushoz, etnocentrizmushoz és kiközösítéshez
vezet. Hiába sokkal demokratikusabb a
kultúraértelmezése, hatékony kommunikációja híjján
folyamatos heves ellenlépései eleddig elképzelés nélküli
bürokratahalandzsában merültek ki.
A struktúrális
antiszemitizmus mint kulturális beállítódás nem
mérsékelhetö semmiféle törvényi eszközzel, hanem a
demokratikus irányultságú kulturális politika
kompetenciájába kell tartoznia. Csakhogy a kulturális
politika nem igazán demokratizálódott a létezö
szocializmus évei óta, amikor hatalmi eszközként
stratégiai funkciója volt a “szocialista embertípus
kinevelésében”, és monopolisztikus hatalmával elöírta a
kulturális értékek és orientáció irányát. Attól való
félelmükben, hogy az értékvezérelt kulturális politika
az állami paternalista kommunikáció folytatásához
vezetne – ahol a közösségnek monopolisztikus erövel
mondják meg, mit kell gondolnia -, még a
szocialista-liberális kormányok is bíznak a piac
“gyógyító” erejében. Feladják a kreatív kulturális és
médiapolitikát, és a sajtószabadság nevében még
radikális jobboldali nézeteknek is teret hagynak.
Mindeközben a nemzeti konzervatívok offenzív
kommunikációjukkal drámaian megerösítik a társadalomra
és a médiára gyakorolt befolyásukat.
Az 1989-90-es
rendszerváltás óta Magyarország szociálpszichológiai
értelemben megosztott országgá vált a kulturális
belharcok, a “Kulturkampf” következményeként. A
jobboldali “valódi magyarok”, az “autentikus” és
“szervesen magyar” értékorientáció képviselöi szerint
ellenfeleiket, a baloldali “kozmopolitákat”,
“urbánusokat” és “nemzetközi embereket” ki kell
közösíteni.
A “hazafias kulturális
elképzelések” tehát a társadalmi többség
identitásproblémáit tökrözik, és a magyar társadalom
radikalizálódása egyértelmüen a demokratikus deficitre
vezethetö vissza. Emellett kapcsolatba hozható azzal a
ténnyel, hogy az elmúlt néhány év alatt túlnyomórészt
német és amerikai tökeerös multinacionális vállalatok
egész iparágakat vásároltak fel, és – helyi civil
társadalom és megfelelö érdekreprezentáció hiányában -
sokat tettek a vadkapitalizmus megteremtéséért.
A nacionalizmuskutatók
állítása szerint az integráció kivitelezésének módja a
mai napig nemhogy nem járult hozzá a közép-európai
demokratizációs folymathoz, hanem inkább gátolta, és
további érvekkel szolgált az integráció ellenzöinek.
Mivel a csatlakozó országok a helyi diszkurzust
mellözték, nem folytattak irányadó párbeszédet, kaptak
ugyan ötleteket, szbályokat, értékeket és
elképzeléseket, amelyeket el is fogadtak, de nem
internalizálták és integrálták öket. Mit több: a Nyugat
némi paternalista magatartást tanusít Közép-Európával
kapcsolatban, ez pedig felveti a kérdést, hogy azok a
módok és eszközök, amelyekkel az EU lefolytatta a
bövítési tárgyalásokat a csatlakozó országokkal, nem
vezetnek-e az únió demokratikus deficitjének
exportjához, valamint, hogy ezzel az EU nem járul-e
akaratlanul is hozzá a posztkommunizmus köztes
állapotának fenntartásához. Kutatók arra hívják fel a
figyelmet, hogy az integrációt bizonyosan kulturális
sokk követi majd. Ez olykor idegengyülöletben és
mindennemü újdonság visszautasításában fog
megnyilvánulni - vagyis az új radikális jobboldal
aktivitásának fokozódásában.
Úgy tünik, eme egész
Európát fenyegetö folyamat ellenére az EU képtelen
helyesen értelmezni, hogy igazából mi is történik
“odaát”. Vagyis az EU elítéli a magyar antiszemitizmust,
de a kulturát érintö politikák és intézkedések olyan
“veszélytelen övezetekre” korlátozódnak, mint például az
együttmüködés és a kulturális csere, ami egyfelöl
leszükiti a kultúra fogalmát, másfelöl megerösíti a
demokratikus hiányossságokat a posztkommunista országok
kulturális politikájának strukturájában.
A “mag-Európa” (core
Europe) – az új közép-kelet-európai nacionalista
tendenciákra válaszul a régi EU-országok által
kidolgozott elképzelés, amit olyan közismert
értelmiségiek támogatnak, mint Jacques Derrida, Jürgen
Habermas és Adolf Muschg – ördögi körhöz vezet, mivel
pontosan a nacionalista irányultságot ösztönzi a
posztkommunista országokban.
Annak volna igazi
értéke, ha végre fölismernék, mi folyik “odaát”, és
tisztáznák a kölcsönhatásokat. Ennek egyik módja
lehetne, ha a kritikai nyilvánosság körében kelet-nyugat
pérbeszéd folyna, amelynek keretében az európai
integráció kulturális dimenzióját is megvizsgálhatnák. A
párbeszédben a sokféleségnek progresszív értelmezést
kell kapnia, nemcsak a tagállamok és a régiók közötti
eltéréseket, hanem az azokon belüli különbségeket is
figyelembe véve. Ez eltávolodást jelent a nemzeti,
kormányzati kategóriáktól. Helyette magába foglalja
politikai, társadalmi és gazdasági fejlemények
megfontolását, mint a migráció és a társadalom növekvö
differenciálódásának és egyéniesedésének általános
folyamata. Jelenti továbbá aggodalmak, félelmek és
rendellenességek felismerését. Mindezt azért, mert a
félelemre – és ennek következtében “hazafias” kulturális
koncepcióra – alapozott kulturális politika mindig
kiközösítéshez vezet, mi több, mindig újratermeli és
automatikussá teszi a kiközösítést.
|
